Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Én a föld...

2013.03.23

 Én a föld…

Sírok közt állok,
s nem látom, mi a való,
de az mit érzek
a léleknek nem helyén való.

Elhagyott tócsa csordogálna tova,
elveszett medréből sodródott oda.
S elfojtott hangon, sírnak itt a népek,
elhagyott síroknál, ha visszanéznek.

S látom arcuk merev báját,
a könny súlyának csalfa tárgyát.
Elhagyott ösvényét a száradó tócsának,
szétszabdalt lelkem örvénylő fájdalmának.

De felém fordítja tekintetét az ég,
s megnyílva,
szívem félti száradó életét.

De milyen élet ez?
Léleknek, szívnek nem való,
a sodródó folyó nem helyén való.
Nem marad soha éltető medrében,
s ha megduzzad,
mások élete marad a kezében.
És csak viszi - viszi az első gátig,
mi lerombolva, porrá válik.

Így, elfelejtett népek
élnek itt az erdőben,
lelkem, szívem mélyén
a temetőben.

S elfelejtett tócsa ott a lélek tükre,
ha élő nézné, biztos megrémülne.
Hisz vérükből lett a száradó tócsa,
s szemükből folyt a könny folyója.

Egy másik létben,
hol mert a szív remélni,
s hagyta magát
más kezével széjjeltépni.

Hát én lennék a föld,
hova az ember temethet?
Más által álmodott
tiszta szív szerelmet?
Elhagyott lelkét
egy megkopott életnek?
Hisz tudom,
még mindig téged szeretlek…
Hát legyek én a föld,
mibe eltemetnek.

Szepes Zoltán  2013.03.23



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.