Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

"Endymion"

2012.10.01

  

Oly távol a határ,
hol álmok Óceánja vár.
S a csengő hangú földöntúli
hősök pusztítói
e fennkölt habokat ropják,
s létünket sárba tiporják,
mert vágyuk,
már nem kíváncsi rájuk.

Hisz, már nem abban a testben él
miben a szív lángra kél,
s ha megdobban,
a valóság hamuvá roppan,
s elporladt hamva majd az észnek
része lesz egy nagyobb egésznek.

De ott nincs egész
és semmi sem nagyobb,
ha a bódult, mozdulatlan kéj
hulláma felragyog,
s csak csípőjét ringatja
tatján a szélnek,
míves hajóját
a Tartarosz egének.

Hisz istenek játéka ez,
s csak nevetnek rajta,
midőn veszik az éjbe
Nimfák korlátolt hatalma.
S szenvedélyben izzó
kielégítetlen hevük
tévelyedve félti
kéjben forgó kegyük.

S az óceánok habjai temetetlen
nyelik el a sok tetemet
s lenn,
húsukat majd halak falják,
s a halakat éhes halászok halásszák.

Hát élet ez?
Hol az éhező megeszi a másikat,
s a kegyelemből hiányzik az áhítat
s kegyelt lesz az, ki bitófán végzi,
mert halálát egy egész nemzet nézi.

Oly távol az igazság,
s oly keskeny a határ.
S ha az igazság oltárán
szerelem vár,
megalkuvást kér
boldog s boldogtalan.

És akkor valahol,
egy pacsirta örökké dalol.
S az Óceánok Nimfái
a büszke habokkal ropnak táncot,
ott ahol az ember
már nem talál korlátot.

S rezdítetlen nyugalmában,
Latmos hegyének végtelen álmában
várja,
hogy, térjen vissza szép Szelénája.

S a haláltól távol, boldogan,
élhessen szerelme karjaiban.
Valahol, az öröklétben.
Távol a valóságtól
a mesékben.

 

Szepes Zoltán 2012.09.26

 

 

 

 

 

 

 



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.