Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kereszteződések- Novella

2012.06.19

 Kereszteződések

 

  Egy halovány szivárvány jelent meg a csillámló esőcseppek és az azúrkék égbolt kereszteződésénél.
Pedig a kereszteződésekből legtöbbször nem szivárványok születnek.

  Sokszor láttam már magam előtt az utat, amin elindultam, de amint elágazáshoz értem, valami mindig eltántorított. Lehet, hogy a számtalan lehetőség és a mélyben rejlő újabb és újabb választható utak sokasága rémített meg. És az az igazság, még most is félek.
Emlékszem mikor először kerültem közel az emberekhez. Minden érintés, minden nevetés annyira jóleső érzéssel töltött el, és bár kevés melegség érte a lelkem, úgy éreztem néha, hogy táncra perdülnék, és ha megforgathatnám a világot, velem együtt szédülne a boldogságtól.
  De ezt más nem érezte, ezt más nem láthatta.
Néha, mikor beszélgettünk az újonnan szerzett barátaimmal, addig a pár pillanatig, elfelejthettem, hogy ki is vagyok valójában, és hogy a múltam, bármilyen mélységesen sötét is legyen, nem befolyásolhat a döntéseimben. És sokszor kellett döntenem. Az óvodában mikor az óvó nénik hiányolták a szüleimet, vagy mikor egyedül sétáltam hazafelé a sötétben. Most már úgy látom, ezek nem is voltak komoly feladatok számomra. Legalábbis nem úgy határozzák meg a további utamat, mint a barátaimmal eltöltött éveim. Sokat jelentett nekem az a kis idő, és ha rajtam múlna, soha nem felejteném el a csodálatos, gondtalan éveket.

Hát így indultam el az egyre gyengébben csepegő esőben.
Készen állok- gondoltam- és elővettem még száraz juharfa esernyőmet. Jó szolgálatot tett és emlékszem ez a csodálatos alkotás milyen sokszor állt mellettem. Mégis most kísér el először az utam végéig.

-Tudom, merre kell mennem- bíztattam magam egyre inkább, ahogy haladtam beljebb és beljebb a gondolataim által összehegesztett gigászi fémtornyok és fahidak forgatagában.
Mindig elhaladtam valami csodálatos dolog mellett. Márvány hajú nimfaszobrok fürödtek a visszatükröződő aszfalton, tükörsima falevelek lepték el parkokat és lilás, barnás-rózsa színekben pompáztak az esőtől átázott agyagban. A szinte megfoghatatlan formák, elképzelhetetlen színekben pompáztak, ahogy előre haladtam az esőben. Meg sem fordult a fejemben, hogy visszaforduljak. Az érzés csodálatos volt és feltöltődtem boldogsággal. Élveztem a friss eső illatát, azt, ahogyan halkan koppannak a falevelektől kezdve a hontalanoktól kikoptatott padokig.
Persze nem voltam egyedül. Mellettem voltak azok az emberek, akiket soha nem ismertem és úgy érzetem nem is kell ismernem őket. Igazából, nekik kellene ismerniük engem. De ez már csak az én gondolataimban működött így. Ahogy rátértem egy egysávos járdára, amely mellett minden bizonnyal egy keskenynek készült, könnyű szerkezetű kerékpárút volt, elképzeltem, ahogy minden lélek, ahogy elhaladok mellettük, megszólít és legalább egy sziá-t rám köszön. Én pedig vidáman visszamosolygok rájuk és csak nevetek azon, ahogyan bólogatnak és köszöngetnek.
De valami megérinthetetlen, számomra megnevezhetetlen érzés egyre közelebb férkőzött a gondolataim által teremtett idilli világomhoz és megpróbált árnyékot vetni a mellettem elsuhanó lámpatestek tövébe. Nem értettem, miért kellett megjelenniük az árnyaknak. Hiszen a saját álmaimmal csakis én rendelkezhetem. És nekem nem volt rájuk szükségem. Az árnyakra.
Mindig csak a baj volt velük és akárhányszor megjelentek furcsa dologok történtek. Nem. Nem a képzeletemben. Hanem abban a sivár, érzelmek nélküli világban ahonnan az ember legszívesebben az álmaiba menekülne. De az árnyak megjelentek és idebent voltak. Lassan közelítettek. Először csak néhány lámpaoszlop tövében jelentek meg, majd egyre sűrűbben szőtték körül a fák ágait, az agyagos leveleket és a csillogó napsütést.
Lassan vették el tőlem a fényeimet, csillagaimat és csak a tiszta sötétséget hagyták meg nekem.
Pedig, boldog voltam, talán most először életemben, ahogy kint sétáltam az esőben, összecsukott esernyővel, az intézet falain túl, valahol messze az ismeretlenben. Éreztem, hogy elhagy az álomvilág és átveszi  helyét a sivár valóság. Fáztam, ahogy vékonyka ruhám egyre jobban átázott és mostanra vizes törölközőként csavarodott a testemre. Minden porcikám remegett a kimerültségtől és az egyre erősödő fájdalomtól. - Hány órája indulhattam el?- Tettem fel magamnak a kérdést, de csak nyögdécseltem, hiszen soha egyetlen hang nem jött még ki a torkomon. Érzékeltem magam körül a világot, de soha nem éreztem még ilyennek.
Aztán, történt valami. Valaki megfogta a kezem. Felsegített és megnyugodtam. Minden ott volt mögöttem. Féltem kinyitni a szemem, de éreztem, hogy most már itt az ideje visszapillantani minden félelmemre, minden kereszteződésre. Hát végre kinyitottam. Életemben először. És tudtam, hogy megérkeztem.

 

Szepes Zoltán 2012.06.18

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tsocky - Hüm

2012.06.25 09:02

Tegnap óta is agyaltam ám még ezen. Távol még mindig és azt vettem észre, hogy tulajdonképpen a meglehetősen ködös megfogalmazásnak köszönhetően igazából ebbe mindenki azt olvas bele, amit akar és ami a saját életéből következik. Nekem pl annak ellenére, hogy tudom, mi van benne, még így is mást látok benne